Végjáték a római pusztaságban

A pszichedelikus köd mögött

Avagy hogyan nyírtam ki az egómat, mielőtt felszálltam a kék buszra

Ha tényleg, de tényleg hallani akarjátok, miről szól ez az egész, először is el kell felejtenetek azt a sok álszent, nyálgép popkulturális sallangot, amit a hatvanas évekről meg a hippikről összehordanak. Kész röhej, komolyan mondom. Borzasztóan lehangol, amikor az emberek bekapcsolják Jim Morrison The End című számát, bedobnak valami olcsó füstölőt, és azt hiszik, ez csak egy monumentális, betépett rocktörténeti himnusz, amire jókat lehet bólogatni a sötétben. Pedig, istenemre mondom, ha valaki veszi a fáradságot és tényleg odafigyel, rájön, hogy ez egy radikális, sűrű és kíméletlen filozófiai manifesztum.

Ha lekaparjuk róla ezt a pszichedelikus, nosztalgikus mázat, egy olyan ontológiai krízissel és egzisztenciális beavatási rítussal találjuk szembe magunkat, ami simán kenterbe veri Nietzsche, Heidegger vagy Freud legsötétebb felismeréseit is. Ha engem kérdeztek, ez a szöveg nem holmi fizikai pusztulásról szól. Egy frászt. Nem a világvége jön el, nem az atombomba hullik le. Az Ego, a kondicionált, társadalom által idomított én és a tetves lineáris idő összeomlásáról szól az egész. Ez az a metafizikai végpont, ahol a megszokott, jól fésült világ struktúrái, a kispolgári biztonság hazugságai végleg feloldódnak, hogy helyet adjanak a nyers, korlátok és maszkok nélküli Létezésnek. Értitek, mire gondolok? Amikor már nincs hova menekülni önmagad elől.

Az ego és a lineáris idő halála – „Ez itt a vég, drága barátom”

Szóval, a dal úgy indul, mintha valami sötét altató lenne. Amikor azt mondja: „Ez itt a vég / Drága barátom / Ez itt a vég / Egyetlen barátom, a vég”, sokan rávágják, hogy biztos egy szakításról énekel, vagy valami külső katasztrófát prófétál. Ettől a felszínes ostobaságtól a falra tudnék mászni. Valójában a belső világ legfontosabb támasztékát, az egót búcsúztatja el. Az én olvasatomban a „drága barát” nem egy hús-vér ember. A drága barát maga az az illuzórikus én-kép, amivel az ember egy egész rohadt életen át azonosítja magát. Az a hamis identitás, a névjegykártyád, a neved, a történeted, ami megvéd a létezés kaotikus áramlásától, de közben be is zár egy fojtogató kalitkába.

„A kidolgozott terveink vége / A vége mindennek, ami még áll / Nincs biztonság vagy meglepetés, vége”

Ez itt, kérem szépen, a nietzschei minden érték átértékelésének (Umwertung aller Werte) legkegyetlenebb pillanata. Gondoljatok bele: mik is ezek a „kidolgozott tervek”? Ezek azok a tipikus polgári, lineáris időre épülő, nevetséges konstrukciók. Tudjátok: az egyetem, a karrierépítés, a nyugdíj-előtakarékosság, a jövőkép, a társadalmi elvárások undorító kis biztonsága. Amikor ezek összeomlanak, puff, egy pillanat alatt megszűnik a múlt és a jövő.

Heideggeri kifejezéssel élve, az ember egyszerűen bele van lökve a Halál felé való lét (Sein-zum-Tode) radikális igazságába. A halál (és itt az ego halálára is gondolok) az az abszolút lehetőség, ami minden más, hitvány világi lehetőséget kinyír. Nincs többé biztonság, mert a maszkok lehulltak, de meglepetés sincs, mert az elme többé nem tudja kivetíteti a hülye kis elvárásait a holnapra. Csak a tiszta, bénító Jelen marad, ahol „többé nem nézek majd a szemeidbe” – az elme egyszerűen képtelen tovább bámulni a saját foncsorozott tükörképét, hogy abból nyerjen igazolást a saját létezésére.

A szabadság horrora és a római pusztaság

És mi a pokol marad, ha az én kényelmes történetei végre befejeződnek? Morrison víziójában a válasz egy paradox, félelmetes ontológiai szabadság. És higgyétek el, az emberek rettegnek a valódi szabadságtól.

„El tudod képzelni mi fog történni? / Annyira határtalan és szabad lesz / Kétségbeesetten szükségem van / Egy idegen kezére / Ezen a reménytelen helyen”

Sokan azt hiszik, ez valami naiv hippi-utópia a szabad szerelemről meg a korlátok nélküliségről. Hát egy fenét. Ez Jean-Paul Sartre egzisztenciális szabadság-fogalma, ami egyáltalán nem áldás, hanem egy kőkemény ítélet: az ember szabadságra van ítélve. Amikor a keretek megszűnnek, amikor már nincs főnök, nincs isten, nincs törvény, ami megmondja, mit csinálj, a szabadság kongó ürességgé és szorongássá (Angst) válik. Ebben a „határtalan és szabad” állapotban az én elveszíti a koordinátáit, és anélkül a szabadság elviselhetetlen teher. Gyakorlatilag agyonnyom. Ezért kell „egy idegen keze”, valami kétségbeesett kapaszkodó, ami visszarántana abba a langyos, konszenzusos, hazug valóságba, ahol mindenki szépen eljátssza a maga kis szerepét. De ez a föld már „reménytelen hely”. Nincs visszaút a tudatlanságba.

Aztán bedobja ezt a zseniális metaforát: „Elveszve a római fájdalom pusztaságában / És minden gyermek őrültté vált... / A nyári esőre várakoznak.” Ez a „római pusztaság” számomra maga a modernitás. Ez a dekadens, túlcivilizált, a szakralitását teljesen elvesztett, betonba és üvegbe zárt materiális világ. A modern ember ebben a birodalmi ridegségben él, pont úgy, mint a hanyatló Róma polgárai, akik már csak a cirkuszt meg a kenyeret várják. És a „gyermekek” – azok a tiszta, még nem teljesen elrontott, bedarált lelkek – a társadalom szemében „őrültek”, mert képtelenek és nem is akarnak beállni a sorba. De az őrületük valójában egy mély, transzcendens szomjúság. Csak várják a „nyári esőt”, a kozmikus megtisztulást, ami elmossa végre a racionalitás és a bürokrácia rohadt porát.

A dionüszoszi utazás, avagy a kígyó meglovaglása a kék buszon

Ezen a ponton a dal elveszíti az utolsó racionális kapaszkodóit is, és átcsap egy rituális, sötét utazásba. Valahogy úgy képzeljétek el, mintha a racionális Város pereméről indulnánk el a Királyok Útján, egyenesen le a mélybe, az ősi tó felé, amit a jungi pszichológia kollektív tudattalannak hív. És mindezt az ősenergia, a Kígyó köti össze.

A kígyó az egyik legősibb dolog a világon. Egyszerre pusztulás, bibliai kísértés, ősi bölcsesség és a kundalíni (a szunnyadó ős-életerő) hordozója. Morrison szinte kántálva mondja: „Lovagold meg a kígyót... a kígyó hét mérföld hosszú / Öreg már és a bőre hideg.” Szerintem ez nem más, mint a morális és racionális kontroll teljes, maradéktalan feladása. A dionüszoszi, irracionális energiákkal való azonosulás.

A hét mérföld az a hét csakra szimbóluma, ami szépen levezet az „ősi tóhoz”, ahhoz a sötét, feneketlen forrásvidékhez, ahonnan az összes álmunk és rémálmunk származik. Arra kér minket, hogy ne féljünk ettől a hideg, hüllőszerű, agytörzsi ösztönvilágtól, mert ez az igazi valóságunk alapja.

És mindez a „kék buszon” történik. „A kék busz nekünk dudál / Sofőr, hová viszel minket?” A kék busz a szakrális jármű, a modern sámán transzporteszköze, ami átvisz a profánból a szentbe. A sofőr kiléte tökéletesen ismeretlen, és ez a lényeg. Mert az eksztázisban és a beavatásban nincs tudatos irányítás. Nem te fogod a kormányt. Egyszerűen beülsz hátra, és átadod magad az áramlásnak, bárhová is vigyen az a rohadt busz.

Az oidipális gyilkosság és az ős-illúzió szétzúzása

Most figyeljetek, mert elérkeztünk a mű legfelkavaróbb és a világ által leginkább félreértett részéhez. A narratív betét, a gyilkos ébredése. A legtöbb ember, aki ezt hallja, felszisszen, és azt hiszi, Morrison csak meg akarja botránkoztatni a nyársat nyelt polgárokat, vagy valami perverz betegségről énekel. Pedig dehogy. Itt nyíltan a szophoklészi Oidipusz-mítoszhoz és a Freud-féle pszichoanalízishez nyúl, de szigorúan metafizikai, nem pedig szó szerinti szinten.

A dal azt mondja: „A gyilkos hajnal előtt már ébren volt / Felvette a bakancsát / Leakasztott egy arcot az ősi galériából...” Ez a hajnal előtti ébredés maga a megvilágosodás. A tiszta éberség állapota, még mielőtt a társadalom felébredne és elkezdené a maga kis hazugságait mantrázni. Az „ősi galéria” pedig a társadalmi szerepek, a ránk aggatott perszonák és maszkok végtelen tárháza. A gyilkos – aki valójában a Beavatott – kiválaszt egy maszkot a végső rituáléhoz. Végigmegy a családon, elmegy a bátyja, a nővére mellett, és eléri a magot: az apát és az anyát.

Amikor odalép, és azt mondja: „Apám? Meg akarlak ölni”, az isten szerelmére, nem egy fizikai apagyilkosság! Ez egy ontológiai kinyilatkoztatás. Az Apa ebben a kontextusban a Törvény, a tekintély, a felettes-én (Superego), a társadalmi rend fenntartója. Ő az a külső autoritás – egyfajta teremtő Isten illúziója –, aki megmondja neked, mi a jó és a rossz, mikor vágasd le a hajad, és hogyan élj úgy, hogy hasznos fogaskerék legyél a gépezetben. Ahhoz, hogy az egyén abszolút szabaddá váljon, meg kell semmisítenie ezt a benne élő Legfelsőbb Autoritást. A nietzschei „Isten halott” tétel radikális, színpadi aktusa ez: ki kell iktatnod a belső bírót, aki morális bűntudatban tart.

Aztán jön az az ominózus befejezetlen mondat: „Anyám? Meg akarlak...” (ami a koncerteken egy extatikus, üvöltő „fuck”-ban teljesedett ki). Az Anya itt nem a biológiai szülő, hanem az eredet, a származás, a materiális anyaméh (mater / matéria). Ő a testi létezés börtöne és a fizikai biztonság forrása. Ezt a mondatot kimondani a legnagyobb tabu áttörése. Ez az ős-egységhez való visszatérés vérfertőző szimbóluma, a Mérhetetlenbe való visszaolvadás őrült vágya. Az anya megdugása és megölése ontológiai értelemben ugyanannak az éremnek a két oldala: a materiális kötelékek erőszakos elvágása és az őskáoszba, a differenciálatlan, forma nélküli létezésbe való visszatörés. Itt semmisül meg végleg az ego a szexuális teremtő energia (Libidó) és a sötét halálvágy (Thanatosz) totális fúziójában.

Az eksztázis, mint ontológiai tisztítótűz

A rituális, lelki gyilkosság után a zene és a szöveg ritmusa teljesen szétesik. Káosz lesz úrrá mindenen, és átváltunk a tiszta dionüszoszi katarzisba. A „Fuck, fuck / Kill, kill” ritmikus, mantrához hasonló ismételgetése a finomkodó nyárspolgárok fülének csak trágárság meg agresszió. Sápítoznak, hogy jaj, micsoda borzalom. Kész röhej. Pedig ez a Teremtés és a Pusztítás hinduista dualizmusának – Siva és Sakti kozmikus táncának – nyugati, nyers, húsbavágó leképezése.

A „szex” (vagyis a teremtés, az egyesülés) és a „gyilkosság” (vagyis a pusztítás, az elkülönülés) a létezés két legősibb, legalapvetőbb ereje. Minden ebből a kettőből fakad. Morrison ezeket a végletekig fokozza, addig ismétli, addig ordítja, amíg a szavak teljesen elveszítik a racionális és fogalmi jelentésüket, és nem marad belőlük más, csak puszta hang, rezgés, egyfajta energetikai tisztítótűz. Az elme ezen a ponton feladja a moralizálást; egyszerűen lekapcsol. Csak a nyers, pulzáló, tabuk nélküli létezés áramlása marad a maga megállíthatatlan vadságában.

A nevetés és a puha hazugságok vége

És a vihar elülte után visszatérünk a kiindulóponthoz. De már soha többé nem ugyanoda. Egy teljesen más, megváltozott szinten vagyunk.

„Fáj, hogy szabadnak látlak / De te sosem fogsz utánam jönni / Vége a nevetésnek és az apró hazugságoknak / Vége az éjszakáknak, amikor megpróbáltunk meghalni / Ez itt a vég”

Istenemre mondom, ha valaki belegondol, ez a legszomorúbb, legmelankolikusabb dolog a világon. Ez a megvilágosodott – vagy ha jobban tetszik: végleg felébredt – állapot melankóliája. A felébredt én végleg levált a kondicionált, társadalmi énről. Amikor azt mondja, „Fáj, hogy szabadnak látlak / De te sosem fogsz utánam jönni”, arra gondol, hogy a beavatott látja a világot a maga nyers, fájdalmas valójában, de pontosan tudja, hogy a hétköznapi, elvakult emberek nem követhetik ebbe a mélységbe. Egyedül maradt a tisztánlátásával.

És vége szakad az „apró hazugságoknak”. Annak a sok kis megnyugtató, álszent társadalmi konvenciónak, amivel az emberek elviselhetővé teszik a szánalmas kis életüket. Vége a felszínes jópofizásnak. És ami a legfontosabb megállapítás az egészben: „Vége az éjszakáknak, amikor megpróbáltunk meghalni”.

Tudjátok, miért? Mert végre ténylegesen meghalt. Lelkileg, egzisztenciálisan a rítus végbement. Nem kell többé önpusztító pózokban tetszelegni, nem kell többé kacérkodni a pusztulással és drámázni, mert a radikális belső átalakulás már megtörtént. Nincs mit megölni többé. Az illúziók világa elporladt, mint egy elégett papírlap.

Szóval, ha engem kérdeztek, a The End egyáltalán nem egy depressziós gyászdal. Ez egy ontológiai diadalének. Jim Morrison ezen a zseniális, sötét, felkavaró utazáson keresztül megmutatta, hogy a „Vég” nem a nagy büdös semmi kezdete, hanem egy kapu. Az az egyetlen, szűk kapu, amin ha van bátorságod átlépni és hátrahagyni minden kispolgári hazugságot, végre megpillanthatod a maszkok mögött rejlő, félelmetes és fenséges Végtelent. És ha ez megvolt, már sosem leszel ugyanaz az ember.