Találkoztam vele az úton

A hamis Buddháimról, az énemről és arról, amit túl sokáig önmagamnak hittem

A mondat, amely először nem engedett közel magához

Van egy mondat, amelyet nem lehet kényelmesen megérteni, mert szögesdrótként akad meg az elmében, és nem engedi, hogy az ember csak úgy átsuhanjon rajta:

Nem szelíd tanítás, nem megnyugtató bölcsesség, és végképp nem az a fajta olcsó, instant keleti igazság, amelyet az ember kalligrafikus betűkkel kiír a nappali falára, hogy aztán a reggeli kávéja felett néha elégedetten megpihentesse rajta a tekintetét. Ez a mondat inkább zavarba hoz; szándékosan sérti meg a vallásos ízlést, és egyetlen kíméletlen mozdulattal rúgja fel a megszokott tiszteletet. Mintha azt üvöltené az arcodba: még abból is képes vagy bálványt faragni, ami eredetileg éppen a bálványoktól akart megszabadítani.

A gondolatot a kilencedik századi zen mesterhez, Linji Yixuanhoz kötik, de itt és most nem a filológiai háttér, és nem is a zen története a fontos. Nem távolságtartó teológiai vagy történeti fejtegetésbe kezdünk, hanem vallomásba, mert ennek a mondatnak nem magyaráznia kell, hanem ajtót nyitnia. Azt a felismerést hozza el, hogy ez a nyers tanítás sosem a történelmi Buddhát, a Dharmát vagy a megvilágosodást támadta. Sokkal inkább azt a hamis belső alakot, akit mi magunk gyúrtunk össze Buddhából, mesterekből, tanításokból, felvett szerepekből, szentnek hitt eszmékből vagy éppen a saját meggyőződéseinkből. Ő a kívülre helyezett megváltó, a hamis bizonyosság; az a valaki, akinek titokban oda szeretnénk adni az életünk felelősségét.

És itt érkezünk el oda, ahol ez az egész hirtelen kényelmetlenül személyessé fordul. Mert ez a történet már nem általában „az emberről” szól, hanem rólam, és arról a saját utamról, amelynek során számtalanszor találkoztam ezzel az alakkal, csak éppen nagyon sokáig nem ismertem fel. Álarcokban jött elém, és mindegyik tökéletesnek, megkérdőjelezhetetlennek, sőt szükségesnek tűnt.

Néha teljesítménynek hívták, és trófeákkal vakított el. Néha mesternek, akitől a végső feloldozást reméltem, néha hagyománynak, amely mögé olyan kényelmes volt elbújni az élet kuszasága elől. Néha tanítói szerepnek, amely csendben legyezgette a hiúságomat; néha szeretetnek, néha közösségnek, néha puszta egónak, és nagyon sokszor éppen annak a valakinek, akinek a leghatározottabban hittem magam. Csakhogy eljött az a pont, amikor oszlani kezdett a köd, és megláttam a valódi arcát. És amikor végre felismertem, már nem lehetett tovább követni: hát meg kellett ölnöm.

A teljesítmény, amely először megígérte, hogy valakivé tesz

Az első Buddha, akivel találkoztam, nem templomban állt, nem ült lótuszülésben, és nem mosolygott időtlen nyugalommal. Sokkal hétköznapibb alakban jött elém: stopperórát tartott a kezében, mérőszalagot feszített ki a homokgödör mellett, és eredménylistákon, bajnoki címekben, centiméterekben, másodpercekben jelent meg. Teljesítménynek hívták.

Eleinte nem tűnt hamisnak, sőt, a sport megtanított akaratra, kitartásra, fájdalomtűrésre és jelenlétre. Megtanított arra, hogy az ember sokkal többre képes, mint amit a kényelme vagy a félelme el akar hitetni vele. A pálya nem hazudik; a test könyörtelen őszintesége egyszerre volt kegyetlen és felszabadító. Ott volt mellette a grafikus múlt is: a szem fegyelme, a kéz pontossága, a forma keresése és a látvány megteremtése. A művészi munka megtanított észrevenni az arányt, a ritmust, a feszültséget és a hiányt, megmutatva, hogy minden kompozíció mögött egy belső rend utáni vágy húzódik.

Mindkettőben volt valami gyönyörű, és valahol mélyen mindkettő ugyanarra vágyott: hogy a káoszból rend legyen. Csakhogy közben észrevétlenül megszületett bennem az első hamis Buddha is, a teljesítő ember, aki azt hitte, ha elég magasra ugrik, ha elég messzire jut, ha elég pontosan lát, ha elég szép képet hoz létre, akkor egyszer majd igazolva lesz a létezése. Akkor majd nem kell tovább kérdezni, hogy elég vagyok-e, és a test meg a kéz végre kimondja helyettem azt, amit belül még nem mertem elhinni: látnak engem, és van bennem valami, ami miatt nem lehet csak úgy elmenni mellettem.

A teljesítmény így lett menedék. A világ szereti a teljesítményt, megtapsolja és elismeri, de ritkán kérdezi meg bárki, hogy mi hajtja belül az embert: az öröm, a szabadság, vagy egy régi, makacs hiány, amely minden eredmény után újra megszólal. Nem akarom letagadni, hogy a siker adhat örömöt, az alkotás mélységet, a sport pedig tartást. A testem és a kezem nem az ellenségeim voltak, de egyik sem tudta végleg elhallgattatni azt a belső hangot, amely mindig újra megkérdezte: most már elég vagy?

Egy idő után észre kellett vennem, hogy nem a sporttal vagy az alkotással van a baj, hanem azzal a hamis istennel, amely mindezt saját oltárára kényszerítette. Azzal a Buddhával, aki teljesítménynek, szépségnek, formának és eredménynek álcázva magát azt súgta: akkor vagy valaki, ha bizonyítasz, és ha nyomot hagysz a világban. Ezt a Buddhát kellett először megölnöm; nem a mozdulatot, nem a formát és nem a fegyelmet, csak azt a hazugságot, hogy mindezek nélkül nem vagyok senki.

A mesterek, akikre ráfestettem a saját hiányomat

Aztán jöttek a mesterek. Vagy inkább azok az emberek, akiket én túl gyorsan mesternek akartam látni, mert az ember néha nem tanítót keres, hanem apát, bírót vagy feloldozót. Valakit, aki nem ingadozik, és akinek a közelében végre nem kell annyira egyedül lenni a saját kuszaságunkkal. Én is sokszor ráfestettem a másik arcára a saját hiányomat, a bizonyosság utáni vágyamat, és azt a reményt, hogy valaki majd tisztábban látja bennem azt, amit én magamban csak szégyenkezve mertem megsejteni.

Ha valaki elég nyugodtan beszélt, vagy elég biztosan mozgott a világban, könnyen megadtam neki azt a hatalmat, amelyet soha nem lett volna szabad teljesen odaadnom. Jó érzés volt felnézni valakire, aki iránytűként és menedékként szolgált, megszabadítva engem a döntés kínos felelősségétől. Csakhogy ez a varázslat előbb-utóbb repedezni kezd, mert a mester is esendő ember, akinek megvannak a maga határai, vakfoltjai és sebei. Néha téved, néha türelmetlen, és néha egyszerűen csak túl emberi lesz ahhoz, hogy tovább lehessen rajta tartani a glóriát.

Bár ez a csalódás eleinte keserű, később kegyelemmé is válhat. Mert amikor csalódunk a tökéletesnek hitt mesterben, talán először látjuk meg az embert, és közben magunkat is: azt a részt, amely még mindig megmentőt akart egy tükör helyett. Sokkal egyszerűbb volna azt mondani, hogy a mester volt hamis, vagy a hagyomány volt hibás, de az igazság ennél kellemetlenebb. Én akartam tökéletesnek látni, én akartam ráfesteni az arcára azt, ami belőlem hiányzott, és amikor ez a kép lehullott róla, megláttam magamban az embert, aki kívül kereste a végső engedélyt a saját életéhez.

Ezért ezt a Buddhát is meg kellett ölnöm. Nem a mestert, nem a tiszteletet, és nem azokat a találkozásokat, amelyek nélkül ma sem látnék rá bizonyos részeimre. Csak azt a hamis Buddhát, akit más emberek arcára festettem; a kivetített megváltót, akit azért teremtettem meg, hogy ne kelljen teljesen felnőnöm a saját utamhoz.

A hagyomány, amely megtartott, de mögé el is lehetett bújni

A mesterek után ott volt a hagyomány, amely számomra nem egzotikus díszlet vagy keleti füstölőillat volt, hanem egy valódi út. Nyelvet és szavakat adott a szenvedésre, a ragaszkodásra és a tudat nyugtalanságára, megmutatva, hogy a szenvedésem nem egyedi kivétel, hanem az emberi lét egyik legősibb mintázata. Óriási ajándék volt látni, hogy a személyes kudarcként megélt belső zavaraimra mások már régen ránéztek, és nem fordították el a fejüket.

De éppen az ajándék nagysága miatt válhatott ez veszélyessé is, mert a hagyományból pajzsot is lehet készíteni. Lehet idézetekkel, fogalmakkal és mestervonalakkal körbebástyázni magunkat, miközben a legfontosabb kérdés érintetlen marad: amit mondok, azt valóban élem-e? Ez nagyon finom csapda, amely kívülről akár alázatnak is látszhat, de közben a hagyomány fala eltakarja a félelmet, hogy egyszer saját hangon kellene megszólalni.

A hagyomány tekintélye biztonságot ad, de ha nem vigyázok, ugyanez a biztonság el is altathat. Elhitetheti velem, hogy mert értem az éntelenség fogalmát, már kevésbé ragaszkodom az énemhez, pedig lehet, hogy csak műveltebb lett az ego, és a Dharma nyelvén tanul meg még szebben hazudni magának.

Itt értettem meg Linji kíméletlen mondatát: amikor a pátriárkák megöléséről beszél, nem az ősöket vagy a tanítókat akarja megtagadtatni, hanem arra figyelmeztet, hogy még a legszentebb tekintélyből is lehet bálvány és menedék az igazság elől. Ezért ezt a kényelmes árnyékot is át kellett vágnom. Nem a Dharmát vagy a szellemi örökséget, hanem azt a vágyat, hogy a hagyomány tekintélye pótolja a saját belső igazságomat. A hagyomány igazi tisztelete talán éppen ott kezdődik, amikor nem mögé bújok, hanem hagyom, hogy átvágjon rajtam.

Amikor mások belőlem kezdtek Buddhát csinálni

Aztán eljött az a pont, amikor a tükör megfordult. Addig én csináltam Buddhát másokból, de van ennek az útnak egy sokkal veszélyesebb pillanata is: amikor mások kezdenek Buddhát csinálni belőlem, és az ember ezt nagyon könnyen elhiszi. Emberek jönnek, kérdeznek, elmondják a fájdalmaikat, és én ott ülök velük szemben, mint tanító, aki talán már átment néhány sötétségen.

A szolgálatban lehet tiszta szándék és valódi figyelem, de éppen ezért veszélyes, mert a hamisság halkan, szinte észrevétlenül bújik meg a segítés és a felelősség mögött. Egyszer csak jólesik, hogy figyelnek rám, hogy szükség van rám, és hogy valaki azt hiszi, nálam van valami, amit ő keres. Ez nem közönséges hatalomvágyként jelenik meg, hanem mint küldetés, és mint az érzés, hogy nekem dolgom van, mert talán tényleg van bennem valami, ami másoknak fény lehet.

De abban a pillanatban, amikor ezt elkezdem birtokolni, már el is veszítettem. Ha valaki bennem látja az útjelzőt, attól én magam még ugyanúgy eltévedhetek, és ha valaki a saját bizonytalanságában biztosabbnak lát engem, attól még nem leszek biztos ember. A tanítói szerep legnagyobb veszélye, hogy elkezdem elhinni azt a képet, amelyet mások rólam alkotnak, mert bennem is ott él a régi éhség, ami végre fontosnak és nélkülözhetetlennek akarja érezni magát.

Így lesz lassan a tanításból önigazolás, a segítésből szerep, a mondatokból pedig egy láthatatlan trón, amely tiszteletből és mások megkönnyebbüléséből épül fel. A legfájdalmasabb felismerés az volt, hogy néha hagytam, hogy mások az én arcomra is ráfessék a Buddhát, és néha még igazgattam is egy kicsit, hogy jobban álljon: egy kicsit bölcsebbnek, egy kicsit biztosabbnak mutatkoztam, mint amilyen belül voltam.

Ezt a legveszélyesebb Buddhát is meg kellett ölnöm: azt, akit önmagamból akartam csinálni. Nem a tanítást és nem a szolgálatot, hanem a szerephez tapadó éhséget és a finom hiúságot. Talán ott kezdődik a valódi tanítás, amikor az ember már nem akar Buddhának látszani, nem akar nagyobb lenni annál, aki előtte ül, és végre elég neki, hogy egyszerű ember marad.

Lenyomatok, amelyekből összeraktam magam

Mindezek alatt ott mozgott valami sokkal régebbi: a családból, a gyerekkorból és a korai tekintetekből hozott belső parancsok. Az énünk nem a semmiből születik. Mások hangjaiból, félelmeiből és elvárásaiból is készül, egy-egy pillantásból, hangsúlyból, elmaradt mondatból vagy kimondatlan törvényből tanulva meg, milyennek kell lennünk ahhoz, hogy láthatóak maradjunk. Ami egykor kívülről jött, később belső törvénnyé válik, egy bíróvá a mellkas mögött, és sokáig azt hisszük, a saját akaratunk és igényességünk mondja: magasabbra, pontosabban, tovább.

Csak később kezdtem gyanítani, hogy talán nem minden hang az enyém, amely bennem beszél. A sportban úgy szólt: még nem elég magasra. Az alkotásban úgy: még nem elég pontosan, még nem elég szépen. A spiritualitásban úgy: még nem elég mélyen, még nem elég tisztán. A tanításban úgy: még többet kell adnod, még jobban kell látnod, még inkább tartanod kell magad. És az élet legcsendesebb pillanataiban egyszerűen csak így: még nem vagy elég.

Nem akarok a múltból vádiratot írni, mert nem az a kérdés, ki mit tett velem, hanem az, hogy én milyen hangokat kezdtem sajátomként hordozni. Kinek a hiányzó tekintetét próbáltam pótolni a pályán, a rajzban, a tanításban, a keresésben, az egész életemmel? Kinek akartam bizonyítani, hogy vagyok valaki? Kinek akartam megfelelni akkor is, amikor már senki nem kérte tőlem? És hányszor neveztem szabadságnak azt, ami valójában csak egy régi parancs kifinomultabb változata volt?

Ez volt az egyik legnehezebb Buddha, mert nem volt arca, nem hivatkozott szent szövegekre, nem ült trónon, csak olyan régen beszélt bennem, hogy már összetévesztettem magammal. Ezért nem a szülőt, nem a múltat, nem az emléket kellett megölnöm, hanem a belsővé vált parancsot; azt a hazugságot, hogy bizonyítanom kell a helyemet a világban. Mert ami egykor hajtóerő volt, az később bilincs is lehet, és a szabadulás ott kezdődik, amikor felismerjük ezt a hangot, és már nem kezdünk rögtön futni, alkotni, bizonyítani vagy tanítani, hanem csendben tudatosítjuk: sokáig azt hittem, te vagy én, de nem vagy az.

A közösség tükre, amely egyszerre tartott és fogva tartott

Aztán ott vannak a többiek, hiszen mások nézéseiből és tükreiből is készülünk. A közösség megtart, és van valami gyógyító abban, amikor az ember érzi, hogy a jelenlétének súlya van mások életében. De ami megtart, az fogva is tarthat, mert a közösség szerepeket is oszt ránk: a tanítóét, a szervezőét, a lámpást vivőét, a kérdezőét, a kimondóét.

Amíg a szerep csak eszköz, addig használható, de amikor az ember lakni kezd benne, a közösség tükre börtönné válik. Mások hite, tisztelete és elvárása teherré lesz, és az ember észrevétlenül elkezd vigyázni a róla alkotott képre, nehogy kiderüljön a belső zavara, sebezhetősége vagy hiúsága. A közösség egy tükörteremmé válik, és a végén már nem tudom, melyik arcom az enyém, és melyiket vettem magamra mások elvárásai miatt.

Ebből a tükörből önazonosságot építeni különös, lassan behálózó függés, amely mögött ott a kérdés: szolgálok, vagy szerepet őrzök? Kapcsolódom, vagy tükröket gyűjtök, amelyekben elviselhetőbbnek látom magam? Ezt a Buddhát is meg kellett ölnöm; nem a kapcsolatokat vagy a közösséget, hanem azt az éhséget, amely mások tekintetéből akarja megtudni, hogy ki vagyok. A közösség valódi ajándéka ugyanis nem az, hogy végre megmondja, ki vagyok, hanem hogy kapcsolatban maradhatok másokkal anélkül, hogy a róluk visszaverődő képekből élnék, megmaradva egyszerű embernek más emberek között.

Az én, aki mindezt túl akarta élni

És így lesz a tópart a világ legmagányosabb helye. Nárcisz ott görnyed a víz fölött, megfeszülve. Őrködik. Őrzi azt a másodlagos tükröződést, amelybe belekapaszkodott. Közben a világ körülötte tovább él. Emberek közelednének hozzá, de mindez számára nem világ. Nem kapcsolat. Csak időjárás. Zavaró légmozgás a saját tükörképe fölött.

És akkor egyszer csak nem maradt több szereplő. A mesterek, a teljesítmény, a hagyomány, a közösség és a régi hangok mögött ott állt az én: a szerkezet, amely mindezt felhasználta önmaga fenntartására. Az, aki teljesített, hogy igazolva legyen; aki keresett, hogy különlegesebb legyen; aki mestereket emelt maga fölé, hogy ne kelljen teljesen egyedül állnia; aki hagyomány mögé bújt, hogy igazabbnak látsszon; aki tanított, és néha elhitte, hogy azért már tud is; aki közösséget épített, és közben figyelte, milyen képet vernek vissza róla mások tekintetei.

Sokáig azt hittem, az én egy tiszta belső mag, amelyet csak ki kell ásni az évek hordaléka alól. Valami eredeti, sértetlen önazonosság, egy bennem rejlő, érintetlen buddhatermészet, amely majd egyszer előkerül a sok szerep, félelem és seb alól. Azt reméltem, ha elég mélyre ások, rátalálok a bennem rejlő, érintetlen buddhatermészetre, és végre felmutathatom: tessék, ő a tiszta, eredeti én. De egyre inkább úgy tűnt, hogy amit énnek nevezek, az nem ilyen egyszerű. Inkább történetekből, védekezésekből, szégyenekből, büszkeségekből, félelmekből, vágyakból és túlélési stratégiákból összeszőtt alakzat, amely mindenből önazonosságot akar építeni: sikerből, sebből, tudásból, szenvedésből, szeretetből, különlegességből, még abból is, hogy ő most éppen lemond önmagáról.

Nem akarom gyűlölni ezt az ént, mert sokáig szükségem volt rá. Megvédett, egyben tartott, nevet adott, irányt adott, harcolt értem, amikor még nem tudtam békében lenni magammal. Inkább páncél volt, mint ellenség. Csakhogy ami egyszer megvédett, később börtönné válhat. A páncél először óv, aztán már nem enged lélegezni, az ember pedig hozzászokik a súlyához, és egy idő után azt hiszi, ő maga ilyen nehéz.

Ezért az én elengedése a legfinomabb gyilkosság. Nem önpusztítás, nem önutálat, nem nihilizmus, hanem annak az alaknak a lebontása, akiről túl sokáig hittem, hogy én vagyok. És mivel az én ravasz, még a saját halálából, a csendből vagy az éntelenségből is képes újabb, kifinomult spirituális díszruhát varrni. Lehet úgy beszélni arról, hogy nincs én, hogy közben az ember éppen egy még különlegesebb ént épít abból, aki ezt ilyen mélyen belátta.

Ezért nem mondhatom ünnepélyesen, hogy megöltem az ént, és ezzel vége lett. Inkább csak annyit: néha már észreveszem, amikor újra trónra akar ülni. Néha már felismerem, amikor a fájdalmamból identitást, a tudásomból fölényt, a sebezhetőségemből különlegességet, a csendemből szerepet, a szabadságvágyamból újabb börtönt akar gyártani. Ezekben a ritka pillanatokban nem kell azonnal igazolnom magam, és egy kis tér keletkezik ott, ahol korábban csak védekezés volt.

Ezt a legbelső Buddhát kellett megölnöm, nem azért, hogy semmi maradjon utána, hanem hogy végre ne kelljen mindent neki szolgálnia. Nem azért, hogy eltűnjön az életből a személyesség, hanem hogy ne kelljen mindenből személyes mítoszt gyártani. Ha már nem szolgálom tovább ezt az ént istenként, akkor nem üresség marad, nem pusztaság és nem értelmetlenség, hanem valami csendesebb, nyitottabb, kevésbé hamis.

Nem szabadultam meg, csak kevesebbet hazudok

Könnyű lenne a folyamat végére egy kerek, megnyugtató mondatot tenni a végső megérkezésről, de ez túlságosan gyanús lenne. Az ember a felismeréseiből is képes szobrot faragni, még abból is, hogy leleplezte az egóját, még abból is, hogy már nem akar annyira fontos lenni. Ha kidobják a főbejáraton, visszajön a hátsó ajtón, csak már szerényebb ruhában. Ezért az igazság sokkal egyszerűbb és szerényebb: nem megvilágosodtam, csak kevesebbet hazudok magamnak.

A valódi szabadság nem egy hatalmas spirituális fényrobbanás, hanem az apró lemondások csendes visszavonulása mindazokból a hazugságokból, amelyekben addig otthon éreztem magam. Lemondani arról, hogy mindig erősnek kell látszanom, hogy a tanítónak mindig tudnia kell, hogy minden fájdalomból tanítást gyártsak, hogy az életemből szép, kerek, eladható történetet készítsek, és hogy mindenáron különleges legyek. Ez nem hősies diadalmenet, hanem visszalépés oda, ahol az élet valóban zajlik: a sebezhetőségbe, a fáradtságba, a testbe, a kapcsolatokba, ahol az ember esendő, és mégis él.

Visszavenni az életemet nem azt jelenti, hogy végre uralom. Nem azt, hogy mindenre rálátok, és nem azt, hogy már nem tud becsapni semmi. Inkább azt, hogy nem adom oda többé olyan könnyen a saját életemet a teljesítmény, a mester, a hagyomány, a tanító vagy a közösség rólam alkotott képének. Kevesebb szereppel, kevesebb önigazolással, kevesebb szent hazugsággal próbálok jelen lenni. Ez nem megvilágosodás, de már nem is ugyanaz a sötétség.

Találkoztam vele az úton

Visszatérve a kezdő mondathoz: találkoztam vele az úton, és ma már tudom, hogy ez a „vele” mindaz volt, amit végsőnek hittem, és amitől azt vártam, hogy helyettem válaszol. Találkoztam vele a sportpályán, a rajzban, a tanításokban, a mesterek arcán, a hagyomány méltóságában, a régi belső parancsokban, a közösség visszhangjában, és végül önmagamban.

Meg kellett ölnöm, nem gyűlöletből, hanem mert túl sokáig követtem, és ami egykor megmentett, az később már nem engedett élni. Nem azért, mert semmit nem adott, hanem mert hamissá vált bennem az a mód, ahogyan kapaszkodtam belé. Nem azért, mert nincs szükség utakra, tanítókra, hagyományra, közösségre, szeretetre vagy fegyelemre, hanem mert egyik sem élhet helyettem.

Ma már, ha Buddhával találkozom az úton, nem hajolok meg azonnal, hanem megnézem, nem én festettem-e oda a saját hiányomból, félelmemből vagy fáradtságomból. Ha felismerem benne a régi hazugságot, csendes hálával elengedem, mert amit meg kell ölni, az sokszor valaha megmentett, csak később már nem enged élni. Ez nem könnyű, nem szép és nem ünnepélyes, de sokszor csak így lehet továbbmenni: kevesebb Buddhával, kevesebb szereppel, és talán valamivel több igazsággal.