Istenek a boncasztalon

Lampion a szmogban

Figyelj, elmondom, hogy volt ez az egész.

Ott volt ez a fickó 1882-ben, érted, a nagy, mocskos, gőzgépektől zajos, elégedett tizenkilencedik század végén. Képzelj el egy nyüzsgő, nyársat nyelt, zsebórás, kényelmes polgári piacot. Mindenki rohadtul el van telve magával meg a kiszámítható, decens kis életével. És akkor, a semmiből berobban ez az alak. Egy viharlámpással a kezében, fényes, vakító nappal, a nap a zeniten, ő meg lóbálja azt a nyomorult lámpást, és elkezdi ordítani az arcukba, hogy „Hová lett Isten? - kiáltott föl. - Majd én megmondom nektek! Megöltük őt - ti és én! Gyilkosai vagyunk mindannyian! De hogyan is csináltuk ezt?”

A tömeg meg? Csak röhög. Tipikus. Ezek a tetves álszentek, ezek a kiszámított, kirakat-emberek ott álltak a pultjaik meg a cilinderjeik mögött, és azt hitték, ez valami jópofa, excentrikus vicc. Nem fogták fel. Egyáltalán, a legkisebb mértékben sem fogták fel.

Az őrült fickó nem egy teológiai vitát akart megnyerni, ember. Azt próbálta a pofájukba üvölteni, hogy ki lett húzva a kibaszott dugó. Hogy a Nagy Öreg Odafent – a kívülálló zsűritag –, aki eddig megmondta, mi a Jó és mi a Rossz, aki miatt az egész kócerájnak volt valami értelme, valami rohadt célja, az nincs többé. Vége. Kész. Azt a nagy, kozmikus forgatókönyvet, ami szerint a dolgok egy cél felé tartanak, fogtuk és apró fecnikre téptük. Nincs többé külső, abszolút morális rend.

Ezek az öltönyös majmok a piacon meg azt hitték, megütötték a főnyereményt. Úgy voltak vele, hogy oké, meghalt az öreg, de sebaj, itt van nekünk az értelem, meg a gyárkémények, a távíró, a büszke emberi ráció. Azt hitték, a trónüresedés után ők maguk ülhetnek be a főnöki székbe, a tudomány majd szépen, higgadtan betömi az űrt, és minden megy tovább. Úgy rázták le magukról az egészet, mint egy kinőtt gyerekkori kabátot.

De az őrült fickó a lámpással... ő látta. Ő pontosan látta, hogy letöröltük a horizontot egy szivaccsal. Hogy levágtuk a kötelet, ami a Földet a Naphoz kötötte. Nem zuhanunk-e folytonosan? – kérdezte tőlük, a szemében azzal a vad, igazi rémülettel. Hátrafelé, oldalra, előre, mindenfelé? Van-e még egyáltalán fent és lent? Mert ha nincs többé az a hatalmas, külső mérce, akkor mi marad? Egy rohadt, kozmikus szabadesés. És a legszomorúbb, a legszánalmasabb az egészben, hogy a tömeg csak állt ott, a zsebükben a vadiúj, csillogó tudományukkal, és észre sem vették, hogy a szédülés csak most kezdődik. Nem vették észre, hogy már régen zuhannak a sötétbe.

A fel nem ismert menedék

Szóval, az ég kiürült, érted? A nagy, égi főbérlő fogta magát és kiköltözött, vagyis mi raktuk ki a szűrét. És odafent nem maradt más, csak az a nagy, üres, hideg kék semmi. És mit csinálsz, ha felnézel, és rájössz, hogy odafent senki sem figyel többé? Lehajtod a fejed, ember. Visszanézel a földre. A sárra, a fűre, a betonra, a lüktető, rohadt és gyönyörű valóságra.

És itt jön a képbe az a lencsecsiszoló zseni Amszterdamból, ez a Spinoza nevű fickó. Ő már jó kétszáz évvel a mi lámpásos őrült emberünk előtt összerakta az egészet egy füstös kis szobában. Deus sive natura, így mondta. Isten avagy a természet. A kettő egy és ugyanaz. Spinoza Istene nem egy felhőkön trónoló, morcos öregúr, aki odafent ül egy nagy könyvvel, és strigulázza, hányszor léptél félre, meg aki kiosztja az aranycsillagokat a végén. Fenéket. Spinoza Istene maga a világ. Ő az immanencia, öregem.

Isten benne van a sűrűjében. Minden. Minden letaposott fűszál, minden sós óceáni hullám, az egész lélegző, izzadó bioszféra minden apró rezdülése ennek az egyetlen, végtelen, lüktető szubsztanciának a megnyilvánulása. Nincs mennyország, nincs pokol, nincsenek külső jutalmak és nincs kozmikus büntetőtábor. Csak a tiszta, hideg, de valahol mégis fenséges ok és okozat van. A létezés nyers, megmásíthatatlan jelenléte. A gépezet, aminek mind a fogaskerekei vagyunk.

És tudod, mi a legtragikusabb, a legfelfoghatatlanabbul szomorú ebben az egészben? Hogy ott volt az esélyünk a megváltásra. Amikor kinyírtuk azt a transzcendens, égi Istent, megnyílhatott volna előttünk az út. A zuhanás helyett beleengedhettük volna magunkat ebbe a hatalmas, spinozai békébe. Abba, amit ő úgy hívott, hogy Amor dei intellectualis – a valóság, az Isten értelmi szeretete.

Érted, mekkora poén lett volna? Rájöhettünk volna, hogy a szentség, az a nagy, misztikus, keresett valami nem valahol kurva messze van a sztratoszférán túl, hanem itt, körülöttünk. A fáinkban, a vizeinkben, bennünk. Rátalálhattunk volna a tiszta jelenlétre, a sorsunk feltétel nélküli elfogadására, az igazi Amor fati-ra. Hogy egyszerűen csak belesimulunk az áramlatba, és szeretjük azt, ami van. Megláthattuk volna a szentet a sárban meg a falevelekben.

De mi? Mi mit csináltunk, haver? Mi, ez a sok okos, elbizakodott, telhetetlen majom? Hát persze, hogy elszúrtuk. Valami egészen mást választottunk.

A második gyilkosság

Nézz körül, ember. Csak nézz szét ezen a kibaszott bolygón, és mondd meg nekem, mit csináltunk azóta?

Emlékszel arra a kis nyüzsgő, tizenkilencedik századi piacra, ahol az a mi lámpásos barátunk ordítozott? Hol van az már... Az a piac egy ócska kis zsibvásár volt ahhoz képest, amit mi építettünk belőle. Mi fogtuk azt a piacot, és ráhúztuk az egész golyóbisra. Egy hatalmas, neonfényes, lüktető, 0-24-ben nyitva tartó globális mega-piactérré dagasztottuk a világot, ahol minden, de tényleg minden eladó. A fák, a víz, a csend, a saját kibaszott figyelmünk.

És tudod, hol rontottuk el végérvényesen? Ott, hogy elcseréltük a szavakat, és velük együtt a lelkünket is. Letettünk arról a belső, csendes egyensúlyról, a valódi jóllétről – arról a harmóniáról, ami abból fakad, hogy a helyeden vagy a világban, hogy együtt lélegzel az egésszel. Ehelyett elkezdtük hajszolni azt az agresszív, telhetetlen, neoncsövekkel kivilágított jólétet. Anyagi jólétet, érted? Azt a plasztik, csomagolt, vonalkódos szart, amit le lehet tolni a torkunkon. Azt hittük, ha elég cuccot halmozunk fel, ha elég mélyre fúrunk, ha mindent felzabálunk, akkor azzal a sok kacattal betömhetjük azt a tátongó, fekete lyukat a mellkasunkban, amit a régi Isten hagyott maga után.

De itt jön a csavar, a legbetegebb, legelbaszottabb vicc az egész történelemben.

Mert ha elfogadjuk – és miért ne fogadnánk el, haver, hiszen látjuk –, hogy Spinoza Istene maga a Természet, a lüktető valóság, akkor amit mi csinálunk az ipari forradalom óta, az nem egyszerű gazdasági növekedés. Nem „járulékos veszteség”. Még csak nem is sima környezetkárosítás. Ez színtiszta teológiai bűntett. Istenkáromlás a köbön, öregem.

Minden egyes letarolt, felégetett esőerdő, minden elsavasodott, haldokló óceán, minden kibaszott kipufogócső, ami a fekete füstöt okádja az égre... mind megannyi szikepenge Isten testében. Mi nemcsak elfordultunk a Teremtőtől, hanem kikötöztük a boncasztalra, és élve, szép lassan, módszeresen kibelezzük a profitért. Isten testét mérgezzük. Minden apró mikroműanyag darabka, ami a véráramodban kering, annak az Istennek a felmorzsolt, legyalult darabja, akit szeretnünk és tisztelnünk kellett volna. Paraziták lettünk a saját istenségünk testén, egy bolygóméretű tumor.

Minden egyes letarolt, felégetett esőerdő, minden elsavasodott, haldokló óceán, minden kibaszott kipufogócső, ami a fekete füstöt okádja az égre... mind megannyi szikepenge Isten testében. Mi nemcsak elfordultunk a Teremtőtől, hanem kikötöztük a boncasztalra, és élve, szép lassan, módszeresen kibelezzük a profitért. Isten testét mérgezzük. Minden apró mikroműanyag darabka, ami a véráramodban kering, annak az Istennek a felmorzsolt, legyalult darabja, akit szeretnünk és tisztelnünk kellett volna. Paraziták lettünk a saját istenségünk testén, egy bolygóméretű tumor.

És itt van a hatalmas, áthidalhatatlan különbség a két gyilkosság között. Fogod?

Nietzsche istene... nézd, az az Isten egy eszme volt. Egy rohadt absztrakció, egy kényelmes morális mankó. Amikor őt megöltük, a büntetésünk csupán az az egzisztenciális szorongás volt, hogy nem tudjuk, hol a fent és a lent. Hogy szédülünk a szabadságtól és a céltalanságtól. Szomorú, persze, tele van vele a világirodalom, lehet rajta sírni a füstös kávézókban.

De Spinoza Istene? Ő maga a fizikai valóság. A sár a cipőd talpán, a szél az arcodon, a rohadt oxigén a tüdődben. Az ő meggyilkolása nem valami elvont, filozófiai melankóliát hoz el. Az ő meggyilkolása konkrét, fulladásos, sejtszintű biológiai halált jelent. Nem a lelkünk hal bele először, ember, hanem a testünk. Amikor ennek az Istennek a szíve leáll, az a mi tüdőnkben fog először fájni. Érted már? A második gyilkossággal nemcsak az apánkat, nemcsak a teremtőnket nyírtuk ki, hanem a saját rohadt életterünket is. És ehhez asszisztálunk, mosolyogva, kosárba téve, minden áldott nap.

Zuhanás a beton kanyonban

Figyelj, mert most jön a vége. A rohadt nagy, kiábrándító finálé. És most már nem egy 1882-es, bajszos, egzaltált német fickó ordítozik valami decens lipcsei piacon. Most én vagyok az az őrült ember. Én állok itt.

De hol a picsában vagyok? Nincs piac, nincs friss kofalárma, nincs élcelődő, jól öltözött tömeg. Egy kiszáradt, megrepedezett folyómeder iszapján állok, vagy épp egy acélból meg betonból felhúzott, szmogtól fuldokló metropolisz kellős közepén, ahol a levegőnek olyan íze van, mint a rohadt réznek meg a kénnek.

A kezemben a lámpás. Pislákol. De tudod, mi a legbetegebb az egészben? Hogy most nem azért kell lámpást gyújtanom fényes nappal, hogy provokáljam a jónépet, mint az az öreg bohóc egy évszázada. Nem. Azért kell a lámpás, mert nincs többé nappal, érted? A füst, a korom, a pernye, a kibaszott ipari gőgünk sűrű, ragacsos felhője úgy eltakarja a napot, hogy nappal is éjszaka van. Állok a sötétben, és a lámpásom gyenge, sárga fénye csak a lebegő mérget világítja meg körülöttem.

És akkor jönnek ezek a mai okostojások, az egyetemi tanszékekről a rohadt kis excel-táblázataikkal és grafikonjaikkal, és adnak az egésznek egy nevet. Kollapszológia. Így hívják. Az ökoszisztémák összeomlásának tudománya. Milyen kényelmes, steril, laboratóriumi kifejezés, mi? Azt hiszik, ha adnak neki egy görög-latin gyökerű szót, akkor be lehet rakni egy dossziéba, el lehet tenni a fiókba. De lószart, haver. A kollapszológia nem valami száraz tudományág. A kollapszológia a legutolsó, legbrutálisabb istenölés boncolási jegyzőkönyve. Isten kivérzik a boncasztalon, mi meg asszisztálunk hozzá. Olvassuk a jelentéseket, és nem fogjuk fel, hogy Isten vérzik, és a vére az az iszapos, mikroműanyagos, vegyszeres trutyi, amit lehajtunk, amikor kinyitjuk a csapot. A saját elpusztított istenünk gennyét isszuk minden áldott nap.

Gondolj csak bele a rohadt nagy iróniába. Amikor kinyírtuk azt a régi, felhők felett lakó Istent, az ember olyan büszke volt magára. Kihúzta magát, leporolta a zakóját, felnézett az üres égre, és elhitte, hogy ő lett az új főnök. A nagy Übermensch, az embert meghaladó ember, aki majd uralja az anyagot, aki leigázza a természetet, és aki a saját maga istene lesz. Azt hittük, szárnyaink nőttek, mert nem parancsol többé senki odafentről.

De itt a csattanó, a történelem leghatalmasabb, legkegyetlenebb pofonja: egy ideológiát meg lehet ölni úgy, hogy közben te magad a földön maradsz. De ha megölöd a Természetet – ha kinyírod a spinozai Istent, ami a lábad alatt van, ami a tüdődben van, ami te magad vagy –, akkor egyszerűen nem marad hová lépned. Kicsúszik a talaj. Nincs tovább. Az a kozmikus, végtelen zuhanás, amitől Nietzsche őrült embere úgy rettegett abban az allegorikus, filozófiai értelemben... az most tiszta fizikai valósággá válik. Tényleg zuhanunk. Hátrafelé, oldalra, előre, be a fekete, légszomjas semmibe. Nincs hová állni egy halott bolygón.

És Spinoza Istene közben nem haragszik. Odafent legalább volt valami pátosz, volt egy haragvó Isten, akihez lehetett könyörögni. De a Természet nem haragszik. Nem küld villámokat, nem küld sáskajárást bosszúból, nem írja fel a nevedet valami fekete könyvbe. A Természetben nincsen dráma. Csak hideg, kurva szigorú determinizmus van. Ok és okozat. Lenyomtad a gombot, beindítottad a láncreakciót, kipufogtattad a mérget, és a gép egyszerűen, szenvtelenül leáll. Nem utálatból pusztít el minket, haver. Spinoza Istene egyszerűen csak megszűnik élhetőnek lenni számunkra a matematika és a fizika kérlelhetetlen törvényei szerint. A közeg, ami befogadott minket, kivet magából, mint egy hibás, rákos sejtet. Ilyen pofonegyszerű az egész.

Állok a beton kanyonban, nézem, ahogy a sűrű, fojtogató ködben lassan elfogy az oxigén. Nincs több okoskodás, nincs kinek kiabálni. A tüdőm ég. És a lámpás...

A lámpás egyszerűen kialszik.