Jim Morrison és a tudat kapui
Miért kereste a rocksztár ugyanazt, amit Buddha?
Vannak emberek, akik egész életükben úgy élnek, hogy egyszer sem kérdőjelezik meg azt, amit a valóságról gondolnak.
Megszületnek, megtanulják a világ játékszabályait, felveszik a társadalom által rájuk osztott szerepeket, dolgoznak, szeretnek, szenvednek, majd csendben meghalnak. Közben pedig eszükbe sem jut, hogy talán minden, amit önmaguknak, szilárd identitásnak neveznek, csupán egy jól felépített történet, egy fikció, amit a társadalmi kondicionálás írt meg számukra.
„A legfontosabb fajta szabadság az, hogy az lehetsz, aki valójában vagy. Elcseréled a valóságodat egy szerepre. Elcseréled az érzékeidet egy színjátékra. Feladod a képességedet az érzésre, és cserébe felveszel egy maszkot. Semmilyen nagyszabású forradalom nem lehetséges addig, amíg nincs személyes forradalom, egyéni szinten. Ennek mindig belül kell elkezdődnie.”
Jim Morrison (James Douglas Morrison)Aztán itt vagyok én, és itt vannak azok az emberek, akik valamiért képtelenek belenyugodni ebbe a kollektív hipnózisba. Mi, akiknek a hétköznapi, materiális valóság túl szűknek, túl laposnak bizonyul, makacsul érezzük, hogy a megszokott, funkcionális tudatállapot mögött kell lennie valami másnak is – valami mélyebbnek, ontológiailag tisztábbnak és valóságosabbnak.
Jim Morrison pontosan ilyen ember volt. A legtöbben persze csak a The Doors excentrikus énekeseként emlékeznek rá: a részeg rockzenészre, a kiszámíthatatlan botrányhősre, a hatvanas évek pszichedelikus korszakának önpusztító ikonjára. Pedig ha igazán a mélyére nézünk, Morrison története ennél sokkal rétegzettebb és húsbavágóbb. Ő nem elsősorban zenész volt, és nem is egyszerűen előadóművész, hanem egy radikális egzisztenciális kereső. Egy olyan metafizikai lázadó, aki megszállottan, az életét is kockára téve próbálta áttörni a humán tudat korlátozó falait. És ebben a görcsös, szomjas keresésben meglepően közel került Buddhához, a zen mesterekhez és azokhoz a filozófusokhoz, akik évszázadokon keresztül ugyanazt a kérdést tették fel:
Ki vagyok én valójában, ha lefejtem magamról a világot?
A hétköznapi tudat börtöne és a kondicionált elme
A modern ember egészen különös, skizoid helyzetben van. Soha nem állt még ennyi információ és technológiai vívmány a rendelkezésünkre, mégis talán soha nem voltunk ennyire hermetikusan bezárva a saját fejünkbe. Reggel felébredünk, és a másodperc törtrésze alatt elindul a belső narratív gépezet, a megállíthatatlan gondolatfolyam. A legtöbb ember abban a tragikus tévhitben éli le az életét, hogy azonosítja magát a fejében durva zajként zúgó hanggal.
A buddhizmus ezt az állapotot – amit a nyugati pszichológia normálisnak nevez – egyáltalán nem tekinti szabadságnak. Éppen ellenkezőleg: ez a tiszta rabszolgaság. A többség nem a nyers valóságot látja, hanem az önmagáról gyártott, múltbéli traumákból és jövőbeli elvárásokból összeszőtt történeteit.
Néha, ha egy forgalmas utcán sétálunk, testileg mindannyian ugyanazon az utcán haladunk keresztül, tudatilag azonban teljesen más világokban bolyongunk. Valaki a tegnapi veszekedését ismétli, valaki a jövő miatt szorong. Ilyenkor eszünkbe juthat: az emberiség legnagyobb tragédiája talán nem az, hogy meghalunk, hanem az, hogy életünk jelentős részében nem is vagyunk igazán jelen. Mintha egy gyönyörű tájon utaznánk keresztül behúzott függönyök mögött.
Jim Morrison egész életében ezt a kognitív börtönt, ezt a konszenzusos valóságot próbálta szétfeszíteni. Rajongott a francia szürrealizmusért és a sötét misztikáért, mert látni akart – meglátni azt az abszolút létezést, amit a túlélésre huzalozott tudat elfed előlünk.
Az ajtók mögött rejlő végtelen
A The Doors neve sem a véletlen műve, és nem is egy olcsó marketingfogás. A zenekar nevét Aldous Huxley Az érzékelés kapui című esszéje ihlette, aki a címet William Blake híres prófétai soraiból kölcsönözte:
"Ha az érzékelés kapui megtisztulnának, minden úgy jelenne meg az ember előtt, amilyen valójában: végtelennek."
Ez a mondat az egész Morrison-jelenség abszolút kulcsa. Ez alapvetően nem a drogokról vagy az olcsó polgári lázadásról szól, hanem arról a mély intuícióról, hogy a világ mérhetetlenül több és gazdagabb annál, mint amit jelenleg felfogunk belőle. Nem a valóság szűk és unalmas, hanem a mi észlelésünk tompa.
A buddhista filozófia ugyanezt képviseli, csak éppen egy meditatív, aszketikus nyelvre lefordítva. A spirituális gyakorlás célja ott sem egy transzcendens, új dolog teremtése, hanem az elme "szemetének", a kondicionáltságnak az eltakarítása. A kapuk megtisztítása mindkét megközelítésben ugyanazt jelenti: az illúziók fátylának széttépését.
Két út a szakadék felett: Buddha csendje és Morrison robbanása
Ezen a ponton azonban Morrison és Buddha útja drámaian elágazik. Bár mindketten ugyanazt a metafizikai kaput keresték, a választott ösvényeik éles ellentétben álltak egymással. Ezt a kettősséget Friedrich Nietzsche A tragédia születése című műve is tökéletesen leírja, amelyet Morrison egyetemi évei alatt rongyosra olvasott.
Morrison a könyörtelen áttörésekben hitt. Már gyermekkorában, amikor a sivatagban szemtanúja volt egy haldokló navahó indián balesetének, úgy érezte, hogy a sámán lelke belé költözött. Később a színpadot is egyfajta modern rituális térként használta, ahol a zenekar volt a törzs, ő pedig a közvetítő a szellemi világ és a közönség között.
Néha, ha egy forgalmas utcán sétálunk, testileg mindannyian ugyanazon az utcán haladunk keresztül, tudatilag azonban teljesen más világokban bolyongunk. Valaki a tegnapi veszekedését ismétli, valaki a jövő miatt szorong. Ilyenkor eszünkbe juthat: az emberiség legnagyobb tragédiája talán nem az, hogy meghalunk, hanem az, hogy életünk jelentős részében nem is vagyunk igazán jelen. Mintha egy gyönyörű tájon utaznánk keresztül behúzott függönyök mögött.
Jim Morrison egész életében ezt a kognitív börtönt, ezt a konszenzusos valóságot próbálta szétfeszíteni. Rajongott a francia szürrealizmusért és a sötét misztikáért, mert látni akart – meglátni azt az abszolút létezést, amit a túlélésre huzalozott tudat elfed előlünk.
A dionüszoszi út egzisztenciális csapdája
Az azonnali áttörés hajszolásában rejlik a legnagyobb veszély. A tudat kapui nemcsak az isteni fényt és a végtelenséget rejtik, hanem a legsötétebb, legkaotikusabb tudatalatti árnyékokat is. Aki felkészületlenül, belső iránytű és szellemi fegyelem nélkül veti bele magát önmaga szakadékaiba, az az alábbiakkal is szembesül:
- Saját feldolgozatlan egzisztenciális félelmeivel.
- A generációs sebekkel és a kollektív tudattalan tébolyával.
- Az ego megsemmisülésének rettegésével, amelyre a psziché nincs felkészítve.
A kultúrtörténet tele van zseniális, de tragikus sorsú emberekkel, akiket maga alá temetett a rászakadó valóság, mert nem építettek ki teherbíró ösvényt. Morrison kétségkívül közéjük tartozott. A láng, ami megvilágította a kaput, végül elégette magát a keresőt is.
Amit a buddhizmus másként lát a szabadságról
A buddhista hagyomány rámutat arra, miért kellett Morrison útjának törvényszerűen tragédiába torkollnia. A valódi szabadság nem egy újabb, különleges tudatállapot. A drogok által nyújtott csúcsélmény vagy a sámáni révület jön és megy. Múlandó. Így óhatatlanul csak újabb függőséghez és szenvedéshez vezet.
A valódi szabadság annak a radikális ténynek a felismerése, hogy nincs mit üldözni. Az az "én", aki olyan kétségbeesetten keres és áttörni akar, maga is csak egy folyamat. Mégis, Morrison vizionárius költészete és Buddha éntelenségről szóló tanítása itt összeér: mindkettő alapjaiban kérdőjelezi meg az identitás merev határait. Csak míg az egyik a lángok között keresi a kijáratot, addig a másik a csendben.
Végszó: A nyitva hagyott kapu
Amikor ma Jim Morrisonról beszélünk, könnyű elveszni a rocksztár mítoszában, a botrányokban és a korai halál romantizált kultuszában. Pedig a lényeg az a csillapíthatatlan egzisztenciális nyugtalanság, amely egész életében hajtotta.
Mi marad belőlünk az önmagunkról gyártott történetek mögött? Mi marad, ha eltűnnek a szerepek?
Morrison tragédiája talán nem az volt, hogy túl mélyre ment. Hanem az, hogy egy olyan kultúrában próbálta megtalálni a tudat kapuit, amely már rég elfelejtette, hogyan kell biztonságosan belépni rajtuk. A régi világokban erre mesterek, kolostorok és évezredes ösvények voltak. A modern ember viszont gyakran egyedül indul neki saját tudatának sötét erdejébe, abban a hitben, hogy a szabadság egyenlő a vezetők hiányával. Pedig néha a szabadság éppen annak felismerése: vannak utak, amelyeket nem érdemes egyedül bejárni.
Egy huszadik századi amerikai rocksztár és egy ókori indiai remete nem ugyanazt a nyelvet beszélte, és nem ugyanazon az ösvényen járt. De a tekintetük iránya megegyezett. Ugyanarra a titokzatos kapura néztek, amely előtt előbb-utóbb minden tudatos ember megáll, és felteszi a létezés legfélelmetesebb kérdését:
Ki az, aki mindezt átéli?
