Akiket nem érdekelt a vigasz

József Attila és Buddha közös csendje

Vannak pillanatok, amikor a könyvek, a dogmák és az irodalomtörténeti elemzések hirtelen elveszítik a jelentőségüket. Amikor kinyitok egy József Attila-kötetet, vagy leülök a csendbe és Gautama remete (Buddha) útjára gondolok, számomra már rég nem irodalomról vagy egy vallásalapító mítoszáról van szó. Nem egy zseniális, tragikus sorsú magyar költőt látok a papíron, és nem is egy távoli, aranyozott szobrot a lótuszkorongon. Két embert látok. Két embert, akik olyan kíméletlen őszinteséggel és megalkuvás nélkül álltak bele a létezésbe, ami a mai napig megrendít.

A világ, amiben élünk, mindig is a vigasztalást árulta. Hitrendszereket, ideológiákat, spirituális vagy pszichológiai magyarázatokat gyártunk, amik tompítják a létezés súlyát és elterelik a figyelmünket a fájdalomról. De bennük volt valami közös, valami radikális és eltántoríthatatlan dac: egyikük sem érte be olcsó válaszokkal.

Nem megnyugvást kerestek. Nem akartak egy kényelmes hitet, egy meleg takarót, ami bebugyolálja és elrejti előlük a világot. Ők a puszta, meztelen valóságot akarták látni, akkor is, ha az éget, ha szétmarja az illúziókat, és ha darabokra töri az addigi világképüket. Gautama otthagyta a palota biztonságát, mert rájött, hogy a burkolt kényelem hazugság. József Attila pedig a saját elméje és a világ poklait járta be, szintén azért, mert képtelen volt hazudni magának. A költő és az útkereső ember – a látszólagos térbeli, időbeli és kulturális szakadék ellenére – ugyanarra a megrendítő felismerésre jutott: arra, hogy a szabadság csak a valóság illúziómentes, tűpontos látásán keresztül érhető el.

Ez az írás nem akar irodalomelméleti téziseket bizonyítani. Ez az esszé az én legintimebb, belső tapasztalásomról szól. Arról a sokszor szavakon túli pillanatról, amikor József Attila egy-egy sorát olvasva hirtelen pontosan azt a kristálytiszta, éleslátó figyelmet tapintom ki, amit a meditációs csendben lehet csak megtapasztalni.

Arról a pontról akarok beszélni, ahol a legmélyebb emberi szenvedés és a legtisztább tudatosság hirtelen összeér. Ahol a fájdalom felismerése már nem pusztító kín, hanem egy kapu. Ahogyan én látom, József Attila eszmélése és Gautama remete ébredése valahol a legmélyén egy és ugyanaz a csend.

Az „Eszmélés” mint a valóság könyörtelen felismerése

Az „eszmélés” József Attila soraiban sosem egy irodalmi fogalom. Sokkal inkább egy húsbavágó, megállíthatatlan belső folyamat. Újra és újra olvasva ezeket a sorokat, fizikailag érezhető a tudattalan sodródásából való kiszakadás fájdalma. Létezik egy kényelmes, tompa állapot, amiben a legtöbben leéljük az életünket: automatizmusok, hárítások, langyos önbecsapások sűrű köde. Ebből felébredni nem egy békés, mosolygós spirituális élmény. Az eszmélés éles, kíméletlen, és letépi rólunk a védőrétegeket. Fáj belátni, hogy az életünk nagy része csupán reakció. Ahogy az Eszmélet negyedik versszakában felvillan ez a kíméletlenül csupasz, ok-okozati valóság, ami elől olyan sokszor menekülni próbálunk:

Ezt a kíméletlen illúzióvesztést – a megnyugtató köd eltűnését és a valóság nyers szerkezetének megpillantását – figyelve akaratlanul is Gautama remete története jelenik meg. A fiatal Sziddhártha élete a palotában pontosan az a tompa, kipárnázott sodródás volt, amiből olyan nehéz kiszakadni. Amikor kilépett a kapun, és szembesült az öregséggel, a betegséggel és a halállal, a világa egyetlen pillanat alatt omlott össze. A találkozás az emberi esendőséggel nem teológiai felismerés volt számára, hanem a valóság brutális betörése a mesterségesen fenntartott álomvilágba. Kiszakadt a tudatlanságból, és többé nem tudta visszazárni a szemeit.

A magyar költő és Gautama remete is eljutott a legmélyebb, legsötétebb gyökérig: a felismerésig, hogy a szenvedés igazi oka nem pusztán a külvilág kegyetlenségében rejlik, hanem abban, hogy folyamatosan félreismerjük a valóságot. Görcsösen ragaszkodunk mulandó dolgokhoz; kapaszkodunk emberekbe, helyzetekbe, egy vélt biztonságba, és rettegünk a változástól, mert nem merjük kinyitni a szemünket, hogy lássuk, mi is van valójában. Buddha a Dhammapada soraiban kristálytisztán fogalmazza meg ezt a végzetes vakságot:

„Akik a lényegtelent lényegesnek látják, és a lényegesről azt hiszik, lényegtelen – sosem érik el a valóságot, mert téves eszmék vezetik őket.”

A szenvedés ezen a ponton már nem átok, hanem egy diagnózis. A verseket átható feszültséget tapintva nyilvánvaló: Attila látott. A megélt eszmélés és Gautama remete ébredése itt összeér. Két ember lenyomata arról a pillanatról, amikor a fátyol lehullik, és a szemük végre rányílik arra, ami – minden illúziótól mentesen – van.

A megfigyelő elme: Amikor kívülről nézem önmagam

Az Eszmélet sorait olvasva mintha nem is egy verseskötetet, hanem egy kíméletlenül pontos meditációs naplót tartanék a kezemben. Megrendítő az a képesség, ahogyan Attila hátralép a saját poklából, kilép az elme őrjítő örvényéből, és puszta megfigyelővé válik. A tizenkettedik versszak a tökéletes belső csend, a tiszta szemlélődés himnusza:

Ez a kettősség a legmélyebb meditációs felismerés: egyszerre elszenvedője és megfigyelője lenni a saját gondolatoknak. Ez a szakasz nem egy ferencvárosi vasúti töltés leírása, hanem az emberi elme működésének nyers rajza. A gondolatok, a vágyak, a rettegések így iramlanak át a tudat sötétjén: egymást követő, kivilágított vagonokként jönnek és mennek. Odabenn az a néma, ítélkezés nélküli tanú áll, aki ott van minden fülkében, könyököl és hallgat. Aki egyszerre utasa a rohanó vonatnak, de közben valahonnan a mozdulatlan peronról figyeli is azt.

Gautama remete a bódhifa alatt pontosan ezt az állapotot érte el: a folyamatok tiszta, azonosulás nélküli figyelését. Amikor a Szatipatthána-szuttában (Az éberség megalapozásáról szóló tanítóbeszéd) elmagyarázza, hogyan kell a saját elménkhez viszonyulni, szinte ugyanazt a peronon álló, figyelő attitűdöt írja le:

„És hogyan szemléli a gyakorló a tudatot a tudatban? Amikor a tudatában vágy van, a gyakorló pontosan tudja: vágy van a tudatomban. Amikor harag van, tudja: harag van a tudatomban. (...) Figyelmét csupán a megfigyelés és a puszta tudatosság tartja fenn. Függetlenül él, és nem tapad semmihez a világon.”

Összeolvasva Buddha ősi iránymutatását és Attila könyöklő, hallgató csendjét, azonnal felvillan a közös álláspont. Egyikük sem akarja azonnal megjavítani, elfojtani vagy morálisan elítélni azt, ami odabenn zajlik. Buddha nem osztogat büntetést a haragért vagy a vágyért; csak arra kér, tudd, hogy ott van. Pusztán regisztráld. Attila pedig nem kiabál a vonatok után, nem akarja megállítani az elsuhanó emlékeket vagy érzéseket – csak el-elnézi őket. Nem ítélkeznek a saját elméjük felett, csak nézik.

Ez a legfelszabadítóbb állapot. Az a pillanat, amikor a zsibbadásból feleszmélve világossá válik: a fájdalom és a gondolat csupán a rohanó vonat, de ott van a csend is, amelyik könyökölve, némán figyeli azt.

A széteső én és a felszabadító üresség

A legmegrendítőbb pont az, ahogyan József Attila a személyiség töredezettségét megéli. A modern ember pszichológiai pokoljárása ez: a rádöbbenés, hogy a szilárdnak hitt „Én” darabokra hullik. Amikor eltűnnek a szerepek, az identitások, a társadalmi kapaszkodók, és hirtelen kiderül, hogy a mélyben nincs egy megfogható, betonbiztos mag. Ezt a meztelen, széteső állapotot – az alapnélküliség rémületét – rajzolja meg a Reménytelenül soraiban:

A semmi ága nem pusztán egy költői kép. Ez a puszta felismerése annak, hogy az az „én”, akit oly görcsösen védeni és építeni próbálunk, a valóságban tünékeny, megfoghatatlan és teljesen kiszolgáltatott az ürességnek.

Ami Attilának a szétesés rémisztő tapasztalata volt, az Buddha számára maga a kulcs. Ez a belső út legkíméletlenebb tanítása: az anattá, vagyis a nem-én felismerése. A megértés, hogy nincs egy állandó, független, változatlan lényegünk. Az Anattalakkhana-szuttában (Az éntelenség jegye tanítóbeszédben) Buddha lépésről lépésre, orvosi pontossággal bontja le a szilárd ego illúzióját:

„A test, az érzések, az észlelések, a késztetések és a tudatosság mind állandótlanok, ezért szenvedésteliek és nem az én. (...) Bármilyen formát, érzést vagy tudatot észlelünk is, helyes bölcsességgel így kell tekintenünk rá: Ez nem az enyém, ez nem én vagyok.”

A költő és az ébredő ember pontosan ugyanabba a mélységbe nézett bele. Mindketten meglátták az ego tarthatatlanságát, és ott álltak az űr szélén, ahol a személyiség darabokra hullik. A különbség pusztán a megélésben van: míg Buddha megtalálta az ürességben a legvégső felszabadulást, a kötelékek végleges elmetszését, Attila szavakba öntötte a folyamat minden húsbavágó kínját. A költő a létfájdalmat, a remete a békét hozta ki ugyanabból a felismerésből. De a meztelen valóság, amivel szembenéztek, milliméterre ugyanaz.

A szenvedés boncasztala

A leginkább tiszteletreméltó mindkettőjükben az a megalkuvás nélküli attitűd, ahogyan a szenvedéshez viszonyulnak. Attila nem egy panaszkodó, sorsát sirató költő, hanem egy kutató. Boncasztalra fekteti a kínt, és éles szikével vágja fel, hogy lássa a belső szerkezetét. Nem vigasztalást vár, hanem meg akarja érteni a mechanizmust: miért fáj létezni? Mi ez az alapvető, szűnni nem akaró surlódás az ember és a világ között?

Buddha pontosan ugyanebből a kérdésből indult el. Nem isteneket keresett, és nem teremtéstörténeteket akart megérteni, hanem rámutatott a létezés legalapvetőbb tapasztalatára: a dukkhára. A dukkha sokkal több, mint puszta fizikai vagy lelki fájdalom. Ez a lét alapvető elégedetlensége, a folyamatos nyugtalanság, a be-nem-teljesültség érzése. Az a tompa, állandó feszültség, hogy bármit is érünk el, valami mindig hiányzik, valami mindig szétcsúszik a kezünkben.

Amikor Buddha a Négy Nemes Igazság első pontjában kimondja, hogy az élet szenvedésteli, az nem pesszimizmus. Ez egy orvosi diagnózis. Ugyanaz a kegyetlenül pontos diagnózis, amit Attila is felállít, amikor a legmélyebb kétségbeesésében is kristálytiszta logikával elemzi a saját belső folyamatait.

A közös kérdésük, ami minden sorukból és tanításukból visszhangzik, a legmélyebb önvizsgálat: Mi történik valójában bennem? Miért ez a folyamatos, szűkös szorongás? Miért nem tudok végre megérkezni önmagamba?

Amit a buddhizmus másként lát a szabadságról

A buddhista hagyomány rámutat arra, miért kellett Morrison útjának törvényszerűen tragédiába torkollnia. A valódi szabadság nem egy újabb, különleges tudatállapot. A drogok által nyújtott csúcsélmény vagy a sámáni révület jön és megy. Múlandó. Így óhatatlanul csak újabb függőséghez és szenvedéshez vezet.

A valódi szabadság annak a radikális ténynek a felismerése, hogy nincs mit üldözni. Az az "én", aki olyan kétségbeesetten keres és áttörni akar, maga is csak egy folyamat. Mégis, Morrison vizionárius költészete és Buddha éntelenségről szóló tanítása itt összeér: mindkettő alapjaiban kérdőjelezi meg az identitás merev határait. Csak míg az egyik a lángok között keresi a kijáratot, addig a másik a csendben.

A vigasz elutasítása

Végül ők ketten nem történeti figurák, nem irodalmi vagy vallási ikonok. Útitársak. A legnagyobb tanításuk az a bátorság, amivel beleálltak a saját elméjük viharaiba. Egyikük sem alkudott meg.

Megtehették volna, hogy valamilyen hitbe, ideológiába vagy olcsó vigaszba menekülnek. Választhattak volna egy kényelmesebb utat, egy megnyugtató mesét, ami elfedi a létezés szakadékait. De mindketten a valóságot választották, bármilyen fájdalmas is volt szembenézni vele.

Ezért jelent József Attilát olvasni majdnem ugyanazt, mint leülni a meditációs párnára a legmélyebb csendben. Mert a verseiben nem egy mesterségesen megszerkesztett irodalmi műalkotás szólal meg, hanem egy ember, aki – Buddhához hasonlóan – mindenáron rá akart ébredni az igazságra. Megmutatták, hogy a szabadság nem a valóság elől való menekülésben rejlik, hanem a kíméletlen, tiszta, végleges felismerésben.