Gondolkodom, tehát vagyok
A radikális kételytől az elme valóságáig
A nyugati filozófia történetének egyik legmeghatározóbb vállalkozása René Descartes nevéhez fűződik, aki arra kereste a választ, hogy létezik-e egyáltalán olyan szilárd alaptudás, amelyet semmilyen racionális érv nem képes kikezdeni.
Ahhoz, hogy erre az archimédészi pontra rátaláljon, gondolatban le kellett rombolnia minden addigi meggyőződését, és módszeresen kétségbe kellett vonnia a valóságról alkotott képét, hogy lássa, mi marad meg a radikális kételkedés után. Erről a kiindulópontról és a filozófiatörténetet megváltoztató felismeréséről így ír:
„Elhatároztam, hogy felteszem: mindazok a dolgok, amelyek valaha is bejutottak elmémbe, nem igazabbak, mint álmaim csaló képei. De csakhamar láttam, hogy mialatt így mindent hamisnak akartam felfogni, szükségképp kellett, hogy én, aki ezt gondoltam, legyek valami. S mivel észrevettem, hogy ez az igazság: gondolkodom, tehát vagyok, olyan szilárd és olyan biztos, hogy a szkeptikusok legtúlzóbb feltevései sem képesek azt megingatni, azért úgy gondoltam, hogy aggály nélkül elfogadhatom a filozófia amaz első elvének, amelyet kerestem.”
René Descartes: Értekezés a módszerrőlGyakran felmerül a kérdés: vajon igaznak tartsam-e mindazt, amit tapasztalok, hallok vagy olvasok? Kételkedem. Ám ahhoz, hogy egyáltalán kételkedni tudjak, mégis szükség van rengeteg tapasztalatra és tudásra. Ahogy Arisztotelész fogalmazott: „Minden embernek természete, hogy törekszik a tudásra.”
De mi is valójában a tudás? A tudás egy rendkívül problematikus fogalom, és egyáltalán nem biztos, hogy képes vagyok-e megismerni bármit is az engem körülvevő valóságból. Ha pedig mégis vélem tudni, felmerül a kérdés: vajon abban a bizonyos dolog tudásában kételkedem, vagy magában a kételkedőben? Amikor kételkedem, nagy valószínűséggel gondolkodom.
Vizsgáljuk meg Descartes – aki maga egyébként nem volt szkeptikus – három alapvető szkeptikus érvét:
1. Az illúzió-argumentum
„Nyilvánvalóan mindaz, amit egészen mostanáig teljességgel igaznak fogadtam el, vagy az érzékektől, vagy az érzékek közvetítésével jutott el hozzám. Ezeket azonban olykor csaláson kaptam rajta, márpedig a körültekintő okosság azt követeli, hogy sohase bízzunk meg teljesen azokban, akik akár csak egyszer is rászedtek már bennünket.”
Descartes: Elmélkedések az első filozófiáról, első elmélkedés.Descartes rámutat arra, hogy a külső valóságról alkotott képünk nagyrészt érzékszervi tapasztalatokon alapul. Az illúzió-argumentum éppen ezeknek a tapasztalatoknak a megbízhatatlanságára hívja fel a figyelmet. Mivel gyakran tudatában vagyunk annak, hogy a valóság eltér attól, amit az érzékszerveink közvetítenek, és mivel nem tudjuk biztosan eldönteni, hogy mikor észlelünk helyesen és mikor tévesen, a legokosabb, ha egyáltalán nem bízunk meg vakon az érzékszervi tapasztalatokban.
2. Az álom-argumentum
„Nyilvánvalónak látom, hogy sohasem tudom biztos jelek alapján megkülönböztetni az álmot az ébrenléttől, hogy elámulok, s már-már szinte maga ez az ámulás erősíti meg bennem azt a véleményt, hogy álmodom.”
Descartes: Elmélkedések az első filozófiáról, első elmélkedés.Ez az érv arra a gyakori tapasztalatra épít, miszerint álmainkban gyakran hisszük azt, hogy ébren vagyunk. Álmaink rendkívül hasonlónak tűnhetnek a valósághoz, mégis teljesen más dimenziót képviselnek. Mivel nincsenek olyan biztos támpontjaink, amelyekkel maradéktalanul meg tudnánk különböztetni ezeket az állapotokat az ébrenléttől, soha nem lehetünk biztosak abban, hogy egy adott pillanatban – amikor épp megismerni vélünk valamit – nem álmodunk-e.
3. A gonosz démon argumentum
„Fölteszem tehát, hogy nem Isten, aki a legjobb, aki az igazság forrása, hanem valamely gonosz szellem, amely igen nagy hatalommal rendelkezik s ravasz is egyben, minden igyekezetével azon van, hogy megtévesszen engem. Fölteszem továbbá, hogy az ég, a levegő, a föld, a színek, az alakok, a hangok és valamennyi külső dolog nem más, mint az álmok játéka, amellyel ez a gonosz szellem vet cselt a hivés bennem lévő képességének.”
Descartes: Elmélkedések az első filozófiáról, első elmélkedés.Ez Descartes legerősebb és legradikálisabb szkeptikus érve. Bár az ezt megelőző érvek már jelen voltak a korábbi szkeptikus hagyományokban, a démon-hipotézist Descartes dolgozta ki teljes mélységében. Míg az érzékek az ismereteinknek csak egy bizonyos körét alapozzák meg, és az álomérv még nem rendíti meg a tér létezésébe vagy az alapvető matematikai műveletekbe vetett hitünket, a démon-hipotézis már ezeket is megkérdőjelezi.
A gondolatkísérlet lényege: nem lehetünk biztosak abban, hogy a minket létrehozó erők nem programozták-e szándékosan félre a kognitív képességeinket. Feltételezhetjük, hogy egy olyan entitás teremtett minket, amely szisztematikusan eltorzítja az igazságról alkotott felfogásunkat. Vagyis lehetséges, hogy valahányszor összeadok két számot, hiába kapom mindig ugyanazt az eredményt, az kognitív képességeim manipuláltsága miatt valójában téves. Ez a hipotézis megrengeti nemcsak a hagyományos tudásunkat és a fizikai világba vetett hitünket, hanem a matematikai bizonyosságok és a saját testi létezésünk alapjait is.
A bizonyosság keresése: A Cogito
Fontos hangsúlyozni, hogy Descartes ezeket az érveket módszertani céllal dolgozta ki, ő maga ugyanis nem szkeptikus gondolkodó. Célja nem az, hogy a végén levonja a következtetést: a világ megismerhetetlen. Éppen ellenkezőleg: a szkeptikus érveket eszközként használja, hogy megkeressen egy olyan archimédészi pontot a megismerésben, amely kétségbevonhatatlan, abszolút módon evidens és igaz. Amikor bevezeti a gonosz démon hipotézisét, arra keresi a választ, hogy létezik-e bennünk olyan tudás, amelyet még ez az elképzelt, mindenható csaló sem képes megingatni.
Vajon van-e olyan igazság a birtokomban, amelyben még egy nagyhatalmú, gonosz démon sem tud megtéveszteni? Descartes ezen a ponton jut el a híres belátásához: „Gondolkodom, tehát vagyok.” Ez egy olyan igazság, amely minden kételynek ellenáll.
Ha feltételezem, hogy egy nagyhatalmú démon mindenben megtéveszt engem, van valami, amiben képtelen becsapni: abban, hogy vagyok valami, amíg ő engem megtéveszt. Ugyanis ahhoz, hogy meg tudjon téveszteni, nekem léteznem kell. Lehetetlen, hogy tévedjek abban a tényben, hogy vagyok, mialatt gondolkodom – még akkor is, ha a gondolatom téves. Ha semmi lennék, tévedni és gondolkodni sem tudnék.
Ez az abszolút bizonyosság pontja, a tudás alapja és kezdőpontja. Ez az én létezésemnek a puszta ténye, amely egészen biztosan nem lehet hamis. Kiemelkedően fontos momentum, hogy Descartes ezt a gondolatot egyes szám első személyben fogalmazza meg. Ez a bizonyosság ugyanis mindig egy személyes tapasztalat tárgya: bárki, aki ezt végiggondolja, belátja, hogy abban a pillanatban, amikor gondolkodik, szükségszerűen léteznie kell.
Az elme és a test dualizmusa
A „gondolkodom, tehát vagyok” tétel valójában az elmefilozófiába enged bevezetést. Az „elme” fogalma gyakran összemosódik a „lélekével”, de a kettő nem teljesen azonos. Az elme egyértelműen nem azonos azzal, amit testinek vagy fizikai agynak nevezünk; az elmét szellemi valóságként éljük meg. Az elme az, ami gondolkodik, a tudatossághoz kapcsolódik, míg a lélek egy tágabb fogalom, amelybe az ember nemtudatos (tudattalan) folyamatai is beletartozhatnak.
Descartes tétele tehát az elme valóságát állítja, miközben a külső valóságban lévő minden fizikai tárgy, így a saját emberi testünk létét is zárójelbe teszi. Ahogy a fantomfájdalom jelensége is mutatja – amikor valaki az amputált végtagja helyén érez fájdalmat –, az elménk képes olyan illúziókat teremteni, amelyek nemlétező dolgok jelenlétét feltételezik. Így logikailag lehetséges, hogy az egész testem léte pusztán illúzió. A „gondolkodom, tehát vagyok” ebből fakadóan nem az ember mint biológiai lény, hanem az ember mint gondolkodó, szellemi entitás létének bizonyosságát deklarálja. Vagyok egy elme, egy gondolkodó dolog, függetlenül attól, hogy rendelkezem-e testtel vagy sem.
Filozófiai párhuzam
Nagyon hasonló látásmódot tükröz a Kr. u. 2. században önállóvá vált indiai filozófiai iskola, a jógácsára. Alapkoncepciója a magátlanság (anátman) és a mulandóság (anitja), ami minden tudati vagy anyagi jelenség időbevetettségét és végső lényegük szerinti ürességét hirdette. Ez nem áll távol attól a gondolattól, hogy a dolgok valójában illuzórikusak, a képzelet termékei csupán, és csak a megismerés aktusa által léteznek.
Ki vagyok én, amikor gondolkodom? Descartes szerint az elménk valósága a legbiztosabb valóság számunkra. Az elmén kívüli, úgynevezett extramentális valósághoz (a fizikai testek világához) csak másodlagosan férünk hozzá. Ezt megelőzi a belső, mentális valóságunk, amelyhez mindenkinek közvetlen hozzáférése van, hiszen mindenki tudatában van annak, hogy tapasztal és él.
A test-lélek probléma
Mi tehát a tudat, és milyen viszonyban áll a testünk és az elménk/lelkünk? Descartes-nak van egy másik alapvető hétköznapi tapasztalata is: úgy éli meg, hogy azonos a saját testével, tehát a lélek és a test valamilyen módon mégis szorosan összekapcsolódik.
A nyugati gondolkodásban régre nyúló hagyománya van annak a nézetnek, amely a test és lélek különbségét (dualizmusát) állítja. Descartes megkülönbözteti a kiterjedt fizikai valónkat (kiterjedt szubsztancia) és a kiterjedés nélküli szellemi valónkat (gondolkodó szubsztancia). Ebből a szétválasztásból következik az a meggyőződése is, hogy a test elpusztulásával a lélek nem pusztul el szükségszerűen.
Itt azonban egy súlyos problémába ütközünk: a test és a lélek között nyilvánvalóan állandó, kétirányú kommunikáció zajlik. Amikor például valaki rálép a lábamra, felszisszenek, mert fáj. A testemben fizikai változás történik, amit a lelkem/elmém érez. Hogyan lép át ez a fizikai inger a testből a tudatba? És fordítva: ha az elmémben meghozok egy tudatos döntést (egy akarati aktust), például fel akarom emelni a karomat, az az elhatározás hogyan képes egy fizikai változást (mozgást) előidézni a térben?
Hogyan hathat egymásra két ennyire radikálisan különböző szubsztancia? Ez az úgynevezett interakciós probléma Descartes óta a test-elme kutatás egyik legmélyebb és legvitatottabb kérdése. Sokan érvelnek úgy, hogy a descartes-i dualizmus bár zseniális a bizonyosság keresésében, komoly akadályokat is gördített a valóság (és a bennünk zajló folyamatok) egységes megértése elé.
Ez a kérdéskör mára kilépett a tiszta fenomenológia és filozófia köréből, és a modern kognitív tudományok, valamint a természettudományok egyik központi problémájává vált. A mindennapi reflexióktól eljutottunk a laboratóriumi vizsgálatokig, de a végső kérdés továbbra is ott motoszkál a háttérben:
Így lehet, hogy az, ami vagyok, nem is létezik?
